Bankroham helyett: így lesznek ütésállók a bankjaink

A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 2014. október 31-én véglegesítette a 2008-as pénzügyi válság tapasztalataira reagálva kialakított, hosszú távú likviditási kockázatokat kezelő Nettó Stabil Finanszírozási Mutatót (Net Stable Funding Ratio – NSFR). A mutató bevezetése arra ösztönzi a bankokat, hogy csökkentsék a mérlegükben megjelenő túlzott lejárati eltérést, azaz a hosszú eszközeiket ne rövid forrásokból finanszírozzák. Az új szabályozói eszköz megoldást nyújthat a hazai bankrendszerben felmerülő hosszú távú forint likviditási kockázatok kezelésére is.

A 2008-as pénzügyi válság rávilágított arra, hogy a bankok mérlegében túlzott lejárati eltérés alakult ki, mivel sokszor rövid futamidejű forrásokból, gyakran egyetlen csatornára alapozva finanszírozták a hosszú lejáratú eszközeiket. Az angliai Northern Rock esete a rossz forrásbevonási gyakorlat egyik iskolapéldája, mivel a bank jelzáloghiteleit főleg bankközi forrásokból finanszírozta, amelyeket nem tudott megújítani a válság kitörése után kialakult turbulens környezetben. 2010-ben a likviditási kockázatok kezelése érdekében megjelent egy új bázeli ajánláscsomag. A csomag két, egymást kiegészítő mutatót tartalmaz: az intézmények rövid távú (30 napon belüli) likviditására vonatkozó LCR-t (Liquidity Coverage Ratio – Likviditás Fedezeti Mutató) és a hosszú távú kockázatok kezelésére vonatkozó NSFR-t (Net Stable Funding Ratio – Nettó Stabil Finanszírozási Mutató). Mindkét mutató több változtatáson is átesett: az LCR 2013. januárban, az NSFR pedig 2014. október végén nyerte el végleges formáját.

A források és eszközök túlzott lejárati eltéréséből fakadó kockázatok

A lejárati transzformáció a bankrendszer egyik sajátossága: a bankok hagyományosan a rövid távú forrásaikból (pl. betétekből) finanszírozzák hosszú lejáratú, illikvid eszközeiket (pl. beruházási hitelek, jelzáloghitelek). A válság azonban rávilágított, hogy bizonyos rövid távú finanszírozási csatornák külső sokk esetén befagyhatnak – a kínálat jelentős csökkenésén vagy az árak jelentős növekedésén keresztül -, ezért a túlzott ráutaltság a nem stabil forrásokra növeli annak valószínűségét, hogy egy bank likviditási problémákkal szembesül. A bankok egyrészt jövedelmezőségi okokból vállalják fel mégis a lejárati eltérésből fakadó túlzott likviditási kockázatokat, másrészt sok esetben nem közvetlenül a bankok viselik a lejárati eltérés kockázatának költségeit.

  • Az egyik legfontosabb lejárati eltérésből fakadó kockázat a bankok közötti fertőzési csatornákból ered. A zavarokkal küszködő bankoknak köztudottan kitett (Iyer & Peydró, 2010), vagy azokkal közös tulajdonságokat viselő (Acharya & Yorulmazer, 2008), amúgy stabil helyzetben lévő intézmények számára ugyanúgy elzárhatja a forrásokat a piac, mint a bajban lévő bankok esetében.
  • A bankok szoros kapcsolódásából fakadó további kockázat a kényszerértékesítés. Abban az esetben, ha egy eszköz piaci értéke egy sokk hatására zuhanni kezd, néhány bank veszteség-elkerülési vagy likviditásszerzési céllal, netán jogi kötelezettségei miatt értékesíteni kényszerül, ami a piacon további áresést, így egy negatív önerősítő spirált válthat ki, ami tovagyűrűzhet az egész bankrendszerben ( Brunnermeier, 2009).
  • Nem csak az egymásra utaltság, hanem a bankok önmagukra vonatkozó rövid távú eredményszemlélete is kockázatot rejt magában. A saját teljesítményüket rövid távon maximalizálni próbáló bankok (Angeletos et al., 2010) a mérlegfőösszegük rohamos mértékű növelése közben a Keynes által csak “szépségversenynek” (Keynes, 1936) titulált jelenséget produkálhatják: az egyes befektetések fundamentális értéke helyett a mások által leginkább preferált befektetéseket részesítik előnyben. Így a verseny szellemében a bankok bizonytalan finanszírozási forrásokat is igénybe vesznek, ami nagyban növeli a rendszerszintű kockázatokat is.
  • A pénzpiaci rendszer kapcsán kívülről fakadó kockázatot jelent az állami védőhálóból eredő erkölcsi kockázat (“moral hazard”). A válság megmutatta, hogy a bankok likvid eszköz állományára csökkentőleg hat az a tény, hogy baj esetén a kormányzat vagy a központi bank a segítségükre siet. A bankok a védőháló tudatában olyan forrásokat választhatnak, amelyek rövid lejáratúak, ezért olcsóbbak, és nem veszik figyelembe, hogy válság idején ezek kevésbé bizonyulnak stabilnak.

Az NSFR mutató arra ösztönzi a bankokat, hogy ezeket a kockázatokat mérsékeljék a prudens, a lejárati időszakok összhangját leghatékonyabban elősegítő eszköz- és forrásoldali struktúra megválasztásával, és csökkentsék a túlzott ráutaltságukat a rövid távú, volatilis vagy prociklikus finanszírozásra.

Az NSFR mutató felépítése

A mutatót két komponens, a rendelkezésre álló stabil forrás (ASF¬: Available Stable Funding) és a szükséges stabil forrás (RSF: Required Stable Funding) hányadosaként kapjuk meg. A két komponens a forrás-, illetve az eszközoldal tételeinek (beleértve a mérlegen kívüli tételeket is) 0 és 100 százalék között való súlyozásával számolható ki, ahol a súlyok a források stabilitásától, illetve az eszközök stabil forrásigényétől függenek.

Bankroham helyett: így lesznek ütésállók a bankjaink

A források stabilitása függ többek között a szerződés szerinti lejárattól, valamint a finanszírozás és az ügyfél típusától (pl. a lakossági és a KKV betétek empirikusan stabilak a viszonylag rövid lejárat ellenére). Teljes értéken számítható be például a szavatoló tőke, magas súllyal például a lakossági és a KKV betétek, alacsony súllyal pedig egyebek között a rövid lejáratú bankközi betétek.

Az eszközök stabil forrásigénye is számos tényezőtől függ, amelyeknek csak egy része a likviditás, mivel a mutató figyelembe veszi a várható meghosszabbítást is. Likvid természeténél fogva nem kerül beszámításra a készpénz vagy a központi banki tartalékok, alacsony súllyal kerülnek beszámításra a magas likviditású eszközök (pl. állampapírok), és magas súllyal a hitelek, illetve a fizikai javak. Érdemes megjegyezni, hogy az egyes mérlegtételek súlyozása az előzetes ajánláshoz képest több esetben is módosult. A végleges változat súlyozása valamivel megengedőbb, mint az első változaté, legalábbis a hagyományos, betétfinanszírozásra támaszkodó bankok esetében, hiszen stabilabb forrást jelentenek a mutató kiszámításakor a lakossági és KKV betétek, valamint kisebb mértékű stabil finanszírozást igényel az éven belüli, nem pénzügyi intézmények részére nyújtott hitelek egy része is. A lakossági betétek kedvezményes kezelése mérsékelheti az NSFR hosszú lejáratú beruházási hitelek folyósításával szembeni ellenösztönzésének reálgazdasági kockázatát is.

Az NSFR-nek való megfelelés az EU nagybankok körében

Az NSFR európai implementációjával kapcsolatos munka csak a közelmúltban kezdődött, és az Európai Bizottság 2015 végéig kell, hogy megkapja a neki szánt hatáselemzést és javaslatot az ezzel foglalkozó munkacsoporttól. A nagyobb bankok ajánlásnak való megfelelésére azonban már rendelkezésre állnak adatok.

Az európai nagybankoknak sikerült 2013 végére átlagosan elérni a 100 százalékos mutatót. Az EBH (Európai Bankhatóság) 2013 decemberében végzett adatfelmérése alapján, az EU piacán a vizsgált bankok a bázeli ajánlások 2010. áprilisi megjelenése utáni első évben aggregáltan jóval a minimálisan elvárt 100 százalékos szint alatt teljesítettek, míg 2013 decemberére átlagosan sikerült az elvárt minimum feletti eredményt hozniuk. Az adatok alapján megállapítható, hogy az EU bankjainak megfelelése a stabil rendelkezésre álló tételek (ASF) állománynövekedésének volt köszönhető (amire hatással lehetett az ajánlás változása is), míg a szükséges stabil források (RSF) súlya szinte nem változott a vizsgált időszakban.

Bankroham helyett: így lesznek ütésállók a bankjaink

Megjegyzés: 212 bank részvételével készített felmérés. Csoport 1: nagybankok nemzetközi kitettséggel, Csoport 2: minden más, a felmérésben résztvevő bank. A különböző szintek alulról felfelé: minimum érték, 25. percentilis, átlag, 75. percentilis, illetve maximum érték.

Alkalmazkodási stratégiák az NSFR bevezetése kapcsán

Az EU nagybankjai átlagosan megfelelnek ugyan az NSFR követelményeinek, de így is szükséges lesz a bankrendszer számára további lépések bevezetése a mutatónak való teljes megfelelés érdekében. A stabilabb forrásellátottság biztosítása érdekében a bankoknak leginkább a betétállomány, az éven túli lejáratú piaci finanszírozás vagy akár a szavaló tőkearányát kell növelniük forrásoldalon. Az eszközoldalon pedig a kevésbé likvid tételek kifuttatása, a rövidebb távú hitelek és magasabb minőségű befektetések portfólión belüli arányának növelése mérsékelheti a szükséges stabil források mértékét. Az alkalmazkodás kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az NSFR negatívan hathat a banki jövedelmezőségre: a stabilabb forráselemek magasabb ára és a likvidebb eszközelemek alacsonyabb hozama a kamatmarzs szűküléséhez vezethet.

A túlzott lejárati eltérésből fakadó kockázatok kezelése a hazai bankszektorban

A magyarországi piacon jelentős likviditási és devizális kockázatok épültek fel a válság előtt. A hazai háztartások válság előtti években tapasztalható devizában való túlzott eladósodása és az azzal összefüggő banki finanszírozási gyakorlat a bankrendszer mérlegében jelentős lejárati és devizális eltérést okozott, amit erősített, hogy a bankok – részben jövedelmezőségi okokból – egyre rövidebb futamidejű instrumentumokkal biztosították devizaszükségletüket.

A kockázatok kezelésére 2012 júliusában bevezetésre került egy, az NSFR korai változatán alapuló szabályozói eszköz, a Devizafinanszírozási Megfelelési Mutató (DMM). A DMM előírja, hogy a bankoknak hosszú lejáratú devizaeszközeik meghatározott hányadát stabil devizaforrással kell fedezniük. A DMM képes kezelni a denominációs eltérésekből adódó problémákat, azonban nem terjed ki a forint lejárati eltérésből eredő kockázatokra.

A jogszabályi és piaci környezet változása miatt hamarosan mérséklődik a DMM jelentősége. Az fogyasztói kölcsönszerződésekkel kapcsolatos elszámolás, illetve a fennmaradó devizaadósság forintosítása miatt a háztartásoknak nyújtott és stabil devizaforrásokkal finanszírozandó devizahitel-állomány lényegében kivezetésre kerül a rendszerből. A konverziót követően a lakossági forint jelzáloghitelek aránya jelentősen megugrik majd, ami két kockázatot is rejt magában. Egyrészt, a hosszú forinthitelek finanszírozásához a bankoknak stabil forint forrásokat is fel kell építeniük. Másrészt az elszámolás, a konverzió és a “fair bank” szabályozás miatt szűkülő kamatmarzs a lejárati összhang csökkentésére sarkallhatja a bankokat a kamatjövedelmük szinten tartása érdekében.

Ezek a változások a DMM módosítását, illetve az új kockázatok kezelése érdekében akár egy új szabályozói eszköz bevezetését tehetik szükségessé, amire az NSFR – egy hazai viszonyokhoz igazított változatában – kifejezetten alkalmas lehet.

A szerzők az MNB elemző munkatársai.

Felhasznált irodalom
Acharya, V. V., & Yorulmazer, T. (2008.). Information Contagion and Bank Herding. Journal of Money, Credit and Banking, 215-231.
Angeletos, G.-M., Lorenzoni, G., & Pavan, A. (2010.. március 5.). Beauty Contests and Irrational Exuberance: a Neoclassical Approach. Letöltés dátuma: 2014.. november 25., forrás itt.
Arregui, N., Beneš, J., Krznar, I., Mitra, S., & Santos, A. O. (2013.. június). Evaluating the Net Benefits of Macroprudential Policy: A Cookbook. IMF.
Basel Committee on Banking Supervision (2014.október). Basel III: the net stable funding ratio. Forrás itt.
Bologna, P. (2013.. szeptember). Structural Funding and Bank Failures – Does Basel 3 Net Stable Funding Ratio Target the Right Problem? . Journal of Financial Services Research.
Brunsden, J. (2014.. november 6.). Nouy Says ECB Measures Alone Can’t Generate Economic Growth. Forrás itt.
European Banking Authority. (2014). Forrás itt.
Ingves, S. (2014.). Global liquidity regulation, supervision and risk management. DNB seminar “Liquidity risk management – the LCR and beyond”. Amsterdam: BIS.
Iyer, R., & Peydró, J.-L. (2010.). Interbank Contagion at Work: Evidence from a Natural Experiment. EKB.
Jobst, A. A. (2012.. augusztus). Measuring Systemic Risk-Adjusted Liquidity (SRL) – A Model Approach. IMF.
Keynes, J. M. (1936). The General Theory of Employment, Interest, and Money. Palgrave Macmillan.
King, M. R. (2013). The Basel III Net Stable Funding Ratio and bank net interest margins. Journal of Banking & Finance, 4144-4156.
Nakamoto, M., & Wighton, D. (2007.. július 9.). Citigroup chief stays bullish on buy-outs. Financial Times. Forrás itt.
Repullo, R. (2005.. szeptember). Liquidity, Risk Taking, and the Lender of Last Resort. International Journal of Central Banking, 1(2).

Forrás: portfolio.hu