Bankroham helyett: így lesznek ütésállók a bankjaink

A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 2014. október 31-én véglegesítette a 2008-as pénzügyi válság tapasztalataira reagálva kialakított, hosszú távú likviditási kockázatokat kezelő Nettó Stabil Finanszírozási Mutatót (Net Stable Funding Ratio – NSFR). A mutató bevezetése arra ösztönzi a bankokat, hogy csökkentsék a mérlegükben megjelenő túlzott lejárati eltérést, azaz a hosszú eszközeiket ne rövid forrásokból finanszírozzák. Az új szabályozói eszköz megoldást nyújthat a hazai bankrendszerben felmerülő hosszú távú forint likviditási kockázatok kezelésére is.

A 2008-as pénzügyi válság rávilágított arra, hogy a bankok mérlegében túlzott lejárati eltérés alakult ki, mivel sokszor rövid futamidejű forrásokból, gyakran egyetlen csatornára alapozva finanszírozták a hosszú lejáratú eszközeiket. Az angliai Northern Rock esete a rossz forrásbevonási gyakorlat egyik iskolapéldája, mivel a bank jelzáloghiteleit főleg bankközi forrásokból finanszírozta, amelyeket nem tudott megújítani a válság kitörése után kialakult turbulens környezetben. 2010-ben a likviditási kockázatok kezelése érdekében megjelent egy új bázeli ajánláscsomag. A csomag két, egymást kiegészítő mutatót tartalmaz: az intézmények rövid távú (30 napon belüli) likviditására vonatkozó LCR-t (Liquidity Coverage Ratio – Likviditás Fedezeti Mutató) és a hosszú távú kockázatok kezelésére vonatkozó NSFR-t (Net Stable Funding Ratio – Nettó Stabil Finanszírozási Mutató). Mindkét mutató több változtatáson is átesett: az LCR 2013. januárban, az NSFR pedig 2014. október végén nyerte el végleges formáját.

A források és eszközök túlzott lejárati eltéréséből fakadó kockázatok

A lejárati transzformáció a bankrendszer egyik sajátossága: a bankok hagyományosan a rövid távú forrásaikból (pl. betétekből) finanszírozzák hosszú lejáratú, illikvid eszközeiket (pl. beruházási hitelek, jelzáloghitelek). A válság azonban rávilágított, hogy bizonyos rövid távú finanszírozási csatornák külső sokk esetén befagyhatnak – a kínálat jelentős csökkenésén vagy az árak jelentős növekedésén keresztül -, ezért a túlzott ráutaltság a nem stabil forrásokra növeli annak valószínűségét, hogy egy bank likviditási problémákkal szembesül. A bankok egyrészt jövedelmezőségi okokból vállalják fel mégis a lejárati eltérésből fakadó túlzott likviditási kockázatokat, másrészt sok esetben nem közvetlenül a bankok viselik a lejárati eltérés kockázatának költségeit.

• Az egyik legfontosabb lejárati eltérésből fakadó kockázat a bankok közötti fertőzési csatornákból ered. A zavarokkal küszködő bankoknak köztudottan kitett (Iyer & Peydró, 2010), vagy azokkal közös tulajdonságokat viselő (Acharya & Yorulmazer, 2008), amúgy stabil helyzetben lévő intézmények számára ugyanúgy elzárhatja a forrásokat a piac, mint a bajban lévő bankok esetében.
• A bankok szoros kapcsolódásából fakadó további kockázat a kényszerértékesítés. Abban az esetben, ha egy eszköz piaci értéke egy sokk hatására zuhanni kezd, néhány bank veszteség-elkerülési vagy likviditásszerzési céllal, netán jogi kötelezettségei miatt értékesíteni kényszerül, ami a piacon további áresést, így egy negatív önerősítő spirált válthat ki, ami tovagyűrűzhet az egész bankrendszerben ( Brunnermeier, 2009).
• Nem csak az egymásra utaltság, hanem a bankok önmagukra vonatkozó rövid távú eredményszemlélete is kockázatot rejt magában. A saját teljesítményüket rövid távon maximalizálni próbáló bankok (Angeletos et al., 2010) a mérlegfőösszegük rohamos mértékű növelése közben a Keynes által csak „szépségversenynek” (Keynes, 1936) titulált jelenséget produkálhatják: az egyes befektetések fundamentális értéke helyett a mások által leginkább preferált befektetéseket részesítik előnyben. Így a verseny szellemében a bankok bizonytalan finanszírozási forrásokat is igénybe vesznek, ami nagyban növeli a rendszerszintű kockázatokat is.
• A pénzpiaci rendszer kapcsán kívülről fakadó kockázatot jelent az állami védőhálóból eredő erkölcsi kockázat („moral hazard”). A válság megmutatta, hogy a bankok likvid eszköz állományára csökkentőleg hat az a tény, hogy baj esetén a kormányzat vagy a központi bank a segítségükre siet. A bankok a védőháló tudatában olyan forrásokat választhatnak, amelyek rövid lejáratúak, ezért olcsóbbak, és nem veszik figyelembe, hogy válság idején ezek kevésbé bizonyulnak stabilnak.

Az NSFR mutató arra ösztönzi a bankokat, hogy ezeket a kockázatokat mérsékeljék a prudens, a lejárati időszakok összhangját leghatékonyabban elősegítő eszköz- és forrásoldali struktúra megválasztásával, és csökkentsék a túlzott ráutaltságukat a rövid távú, volatilis vagy prociklikus finanszírozásra.

Az NSFR mutató felépítése

A mutatót két komponens, a rendelkezésre álló stabil forrás (ASF¬: Available Stable Funding) és a szükséges stabil forrás (RSF: Required Stable Funding) hányadosaként kapjuk meg. A két komponens a forrás-, illetve az eszközoldal tételeinek (beleértve a mérlegen kívüli tételeket is) 0 és 100 százalék között való súlyozásával számolható ki, ahol a súlyok a források stabilitásától, illetve az eszközök stabil forrásigényétől függenek.

A források stabilitása függ többek között a szerződés szerinti lejárattól, valamint a finanszírozás és az ügyfél típusától (pl. a lakossági és a KKV betétek empirikusan stabilak a viszonylag rövid lejárat ellenére). Teljes értéken számítható be például a szavatoló tőke, magas súllyal például a lakossági és a KKV betétek, alacsony súllyal pedig egyebek között a rövid lejáratú bankközi betétek.

Az eszközök stabil forrásigénye is számos tényezőtől függ, amelyeknek csak egy része a likviditás, mivel a mutató figyelembe veszi a várható meghosszabbítást is. Likvid természeténél fogva nem kerül beszámításra a készpénz vagy a központi banki tartalékok, alacsony súllyal kerülnek beszámításra a magas likviditású eszközök (pl. állampapírok), és magas súllyal a hitelek, illetve a fizikai javak. Érdemes megjegyezni, hogy az egyes mérlegtételek súlyozása az előzetes ajánláshoz képest több esetben is módosult. A végleges változat súlyozása valamivel megengedőbb, mint az első változaté, legalábbis a hagyományos, betétfinanszírozásra támaszkodó bankok esetében, hiszen stabilabb forrást jelentenek a mutató kiszámításakor a lakossági és KKV betétek, valamint kisebb mértékű stabil finanszírozást igényel az éven belüli, nem pénzügyi intézmények részére nyújtott hitelek egy része is. A lakossági betétek kedvezményes kezelése mérsékelheti az NSFR hosszú lejáratú beruházási hitelek folyósításával szembeni ellenösztönzésének reálgazdasági kockázatát is.

Az NSFR-nek való megfelelés az EU nagybankok körében

Az NSFR európai implementációjával kapcsolatos munka csak a közelmúltban kezdődött, és az Európai Bizottság 2015 végéig kell, hogy megkapja a neki szánt hatáselemzést és javaslatot az ezzel foglalkozó munkacsoporttól. A nagyobb bankok ajánlásnak való megfelelésére azonban már rendelkezésre állnak adatok.

Az európai nagybankoknak sikerült 2013 végére átlagosan elérni a 100 százalékos mutatót. Az EBH (Európai Bankhatóság) 2013 decemberében végzett adatfelmérése alapján, az EU piacán a vizsgált bankok a bázeli ajánlások 2010. áprilisi megjelenése utáni első évben aggregáltan jóval a minimálisan elvárt 100 százalékos szint alatt teljesítettek, míg 2013 decemberére átlagosan sikerült az elvárt minimum feletti eredményt hozniuk. Az adatok alapján megállapítható, hogy az EU bankjainak megfelelése a stabil rendelkezésre álló tételek (ASF) állománynövekedésének volt köszönhető (amire hatással lehetett az ajánlás változása is), míg a szükséges stabil források (RSF) súlya szinte nem változott a vizsgált időszakban.

Alkalmazkodási stratégiák az NSFR bevezetése kapcsán

Az EU nagybankjai átlagosan megfelelnek ugyan az NSFR követelményeinek, de így is szükséges lesz a bankrendszer számára további lépések bevezetése a mutatónak való teljes megfelelés érdekében. A stabilabb forrásellátottság biztosítása érdekében a bankoknak leginkább a betétállomány, az éven túli lejáratú piaci finanszírozás vagy akár a szavaló tőkearányát kell növelniük forrásoldalon. Az eszközoldalon pedig a kevésbé likvid tételek kifuttatása, a rövidebb távú hitelek és magasabb minőségű befektetések portfólión belüli arányának növelése mérsékelheti a szükséges stabil források mértékét. Az alkalmazkodás kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az NSFR negatívan hathat a banki jövedelmezőségre: a stabilabb forráselemek magasabb ára és a likvidebb eszközelemek alacsonyabb hozama a kamatmarzs szűküléséhez vezethet.

A túlzott lejárati eltérésből fakadó kockázatok kezelése a hazai bankszektorban

A magyarországi piacon jelentős likviditási és devizális kockázatok épültek fel a válság előtt. A hazai háztartások válság előtti években tapasztalható devizában való túlzott eladósodása és az azzal összefüggő banki finanszírozási gyakorlat a bankrendszer mérlegében jelentős lejárati és devizális eltérést okozott, amit erősített, hogy a bankok – részben jövedelmezőségi okokból – egyre rövidebb futamidejű instrumentumokkal biztosították devizaszükségletüket.

A kockázatok kezelésére 2012 júliusában bevezetésre került egy, az NSFR korai változatán alapuló szabályozói eszköz, a Devizafinanszírozási Megfelelési Mutató (DMM). A DMM előírja, hogy a bankoknak hosszú lejáratú devizaeszközeik meghatározott hányadát stabil devizaforrással kell fedezniük. A DMM képes kezelni a denominációs eltérésekből adódó problémákat, azonban nem terjed ki a forint lejárati eltérésből eredő kockázatokra.

A jogszabályi és piaci környezet változása miatt hamarosan mérséklődik a DMM jelentősége. Az fogyasztói kölcsönszerződésekkel kapcsolatos elszámolás, illetve a fennmaradó devizaadósság forintosítása miatt a háztartásoknak nyújtott és stabil devizaforrásokkal finanszírozandó devizahitel-állomány lényegében kivezetésre kerül a rendszerből. A konverziót követően a lakossági forint jelzáloghitelek aránya jelentősen megugrik majd, ami két kockázatot is rejt magában. Egyrészt, a hosszú forinthitelek finanszírozásához a bankoknak stabil forint forrásokat is fel kell építeniük. Másrészt az elszámolás, a konverzió és a „fair bank” szabályozás miatt szűkülő kamatmarzs a lejárati összhang csökkentésére sarkallhatja a bankokat a kamatjövedelmük szinten tartása érdekében.

Ezek a változások a DMM módosítását, illetve az új kockázatok kezelése érdekében akár egy új szabályozói eszköz bevezetését tehetik szükségessé, amire az NSFR – egy hazai viszonyokhoz igazított változatában – kifejezetten alkalmas lehet.

A szerzők az MNB elemző munkatársai.