Két szerelmes keresi az egymás felé vezető utat, hogy végül megtalálják a boldogságukat – ilyen történetet már számtalanszor hallottunk. A Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című darabjában azonban két társasházzá változott szerelemes óriás és annak lakói találnak párra. Kovács Petra Eszter rendezését március 20-án a BÁBU Fesztiválon mutatják be, a bábokat egy személyben Hannus Zoltán kelti életre.
– Idén ősszel szerződtél le a Budapest Bábszínházhoz, előtte pedig szabadúszóként dolgoztál. Miért döntöttél ismét a társulati lét mellett?
– Az utóbbi két-három évben tényleg függetlenként mozogtam a szakmában, ami sok pozitívummal járt az életemben. Olyan kollégákkal dolgozhattam együtt, akiket előtte csak névről ismertem, vagy csak mosolyogtunk egymásra a fesztiválokon. Nagyon frissítően hatott ez az időszak, mozgalmas volt, sok új inger ért, megfiatalodtam, de egy kicsit el is fáradtam. Mivel a Budapest Bábszínházban izgalmas dolog történnek, örömömre szolgált, amikor Meczner János igazgató megkeresett, hogy dolgoznék-e a társulattal.
Hannus Zoltán – Tíz emelt boldogság (Budapesti Bábszínház) Fotó: Éder Éva
– Miért épp a Budapest Bábszínházba jöttél?
– A Budapest Bábszínház több olyan előadást készít, ami megpróbál különböző korosztályokat és közönségréteget megszólítani, olyanokat, akikhez Magyarországon a bábszínházak csak nagyon nehezen jutnak el. A kamaszok és a felnőttek például alig-alig számítanak célközönségnek máshol, itt pedig a kisgyerekek mellett kifejezetten nekik is készülnek előadások.
– Fontos alternatív színházak követték egymást a pályádon: Pinceszínház, Dunakeszi Színház, Arany János Színház, majd a Stúdió K hosszú éveken át. A Stúdió K-ban történt meg többek közt az is, hogy színészként először bábot vettél a kezedbe.
– Közülünk eredetileg senki nem volt bábos, Fodor Tamás színészpedagógiai okokból adott először a kezünkbe bábot, amiből aztán előadások is születtek. Az évek során a saját technikánkat és bábjainkat fejlesztve alakult ki az, hogy egyre mívesebb és egyre jobban működő bábelőadások jöttek létre. Én azért kedveltem meg a bábozást, mert sokkal komplexebb feladat, egyszerűen több dolgom van benne, mint mikor „csak” színészként állok a színpadon. Rengeteg részletre kell figyelni, nagy koncentrációt igényel, több előkészítési munka is van vele. Egy bábszínházi próbaidőszak körülbelül háromszor annyi munkát igényel, és én ebben kihívást látok. Megteremteni egy figurát színészileg és ezzel együtt elbújni a báb mögé, az egy csodálatos feladat.
– Gimesi Dóra darabját, amit Veres András alkalmazott bábszínpadra, decemberben a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban már bemutattátok. Milyen volt a közös munka?
– Gimesi Dóri mesekönyvét már ismertem, szerettem, és Veres Andrással is dolgoztunk már együtt azAkárkiben szintén a Mesebolt Bábszínházban. Ezért amikor felkértek a szerepre, biztos voltam benne, hogy egy nagyon jó alkotógárdával állunk neki a munkának. Kovács Petra Eszter rendezővel kiváló munkatársakat kaptunk, akik csodálatos szöveget raktak le elénk.
Hannus Zoltán – Tíz emelt boldogság (Budapesti Bábszínház) Fotó: Éder Éva
– Eddig még nem játszottál egyszemélyes darabot, ami azért is lehetett különösen nagy feladat, mert tizenkét bábbal összesen tizenhat karaktert keltesz életre. Ki segítette a figurák megformálását?
– Eleinte tartottam tőle, hogy miként oldom meg ezt az egyszemélyes játékot. Kovács Petra Eszter rendezővel és Veres András dramaturggal sokat beszélgettünk a szövegkönyv kapcsán, majd Petrával ketten is próbáltuk kibontani a karaktereket. Úgy kellett kezdenünk, hogy a szereplők viszonyrendszerét elrendeztük a fejünkben, hiszen egyedül vagyok a színpadon, ahol több mint tíz helyszínen egy tucat bábot keltek életre. Meg kellett tervezni, hogy az logisztikailag miként fog működni, ha csak egy színész tudja mozgatni az összes bábot.
– Lehet ennyi bábot és típust egyénivé formálni és még el is játszani egyedül?
– Én több hétig folyamatosan keresgettem ezeknek a karaktereknek a hangjait. De abban egyeztünk meg Petrával, hogy a figurák ne a hangjukban különbözzenek igazán, vagy nem csak abban, hiszen ezt nem vállalhattam, nem is ez volt a keresésünk célja. Veres András és Gimesi Dóra sorsokat írt meg, amiket mi tovább tudtunk gondolni. Ezek a sorsok és élethelyzetek idővel megnyitottak bennem is egy hangot hozzájuk. Ehhez szorosan kapcsolódik a darab vizualitása is, amit Bartal Kiss Rita bábtervező és Grosschmid Erik díszletei tettek igazán sokszínűvé. A zenét és az előadást színesítő hangeffektek pedig Teszárek Csabának köszönhetjük.
– Két nagyvárosi társasházat, két földbe gyökerezett lábú óriást látunk majd a színpadon, aminek az ablakaiban sokunk számára ismert szituációk villannak fel. Milyen sorsok ezek?
– Olyan emberek, akiknek az életéből mind hiányzik egy fontos elem, és akik egy másik emberrel találkozva kerek egésszé állnak össze. Van például két bácsi a két különböző házban, akik már csak saját magukkal tudnak sakkozni, mert már nincs nekik senkijük és nagyon idősek is. Mikor a két ház összetalálkozik, játszótársat találnak egymásban. Vagy van egy fiatal költő, aki képtelen megtalálni a világ legszebb költeményéhez az utolsó rímet, végül a másik házban élő álmodozó, fiatal leány egyszer csak ad neki egy szót, amitől tökéletes lesz a vers.
– Ilyen sziklavállú óriásépületek, akik az embereket figyelik és védelmezik, élnek most is köztünk?
– Miért ne? De talán az a legfontosabb, hogy mi mit gondolunk a saját helyzetünkről, milyen perspektívából nézünk a problémáinkra. Ha én egy óriásban lakom, akkor egészen mást gondolok arról, amikor például csőtörés van. Ilyenkor nem egy csőtörés nehézségeit élem meg, hanem azt, hogy az a szegény óriáslány most bánatos és sír valamiért. Mert hogy ezek az óriások nagyon régóta kísérik az emberiséget, csak miután az emberek már felcseperedtek, azóta kevesebb dolguk akadt. Hogy megtalálják az óriások egymást, nemcsak a többi szereplőnek, hanem nekik is nehézségeket okoz. A mi történetünk tehát e köré szerveződik, hogy miként lehet megoldani a két szerelmes óriás találkozását.
Forrás: fidelio.hu
